2019.02.23
  • Családsegítés
  • Elemi csapás kárvallottjai
  • Menekültek
  • Hajléktalan ellátás
  • Határainkon innen és túl élő szegények támogatása.
„Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.”

Példabeszédek Könyve 19:17

"Oltalom és segítség: komplex képzési és foglalkoztatási program hajléktalan emberek számára" - pályázati projekt

Pályázó: Oltalom Karitatív Egyesület
Pályázat azonosító jele: TÁMOP-1.4.1-11/2-2012-0020
Címe:"Oltalom és segítség:komplex képzési és foglalkoztatási program hajléktalan emberek számára"
Támogatás összege: 38.313.732,- Ft
Projekt futamideje: 2012.09.03. - 2014.02.28.

"Projektünk célja az Oltalom Karitatív Egyesület (OKE) ellátórendszerének szolgáltatásait igénybe vevő hajléktalan személyek készségeinek, képességeinek rehabilitációja, személyiség- és kompetenciafejlesztés, valamint piacképes szakmaelsajátítás támogatása révén társadalmi kirekesztődésük megszüntetése, munkaerő-piaci helyzetük javítása, továbbá a helyi szükségleteket kielégítő közösségi feladatellátásba való involválásuk révén átmeneti, támogatott foglalkoztatásuk, mely kaput tár a nyílt munkaerőpiacon való tartós megkapaszkodásuk előtt is.

KÉPEK A PROJEKTRŐL

2012. február 01.
Egyszer már életben maradtál... - Interjú Székely Évával
Az Oltalom Sportnapon hajléktalanok versenyeztek, pingpongoztak, sakkoztak, s a ringben bokszoltak. Az esemény fővédnökségét Székely Éva olimpia úszóbajnok vállalta el. Budapest egyes kerületeiben ma űzik, hajszolják, büntetik a hajléktalanokat. Egy olyan sportnaphoz, amit az Iványi Gábor vezette Oltalom Karitatív Egyesület csarnokában rendeztek, nem mindenki adná a nevét.

A múlt héten, az Oltalom Sportnapon hajléktalanok versenyeztek, pingpongoztak, sakkoztak, s a ringben bokszoltak. A Fűtött Utcában - ahol immár tizedik éve kétszáz-kétszázötven, hidegebb napokon kétszázhetven hajléktalan talál menedékre - hátrányos helyzetű kisgyerekek buzdították a hátrányos helyzetű felnőtteket.

Az esemény fővédnökségét Székely Éva olimpia úszóbajnok vállalta el. A Nemzet Sportolója lapunknak arról is beszélt, azt kívánta résztvevőknek, hogy ugyanolyan örömben legyen részük, mint neki, amikor hazatért a helsinki olimpiáról.

- Ön fölöttébb szokatlan sportesemény felett vállalt védnökséget.

- Miért volna ez szokatlan?

- Budapest egyes kerületeiben ma űzik, hajszolják, büntetik a hajléktalanokat. Egy olyan sportnaphoz, amit az Iványi Gábor vezette Oltalom Karitatív Egyesület csarnokában rendeztek, nem mindenki adná a nevét.

- Ebben az országban már megéltem mindent, és mindennek az ellenkezőjét is. Áprilisban leszek nyolcvanöt éves, és annyi nyomorúságon mentem keresztül. Az apukám Erdélyből jött, az anyukám a Felvidékről; a mi családunk nem volt se szegény, se gazdag. Az apukám nagykereskedő volt, és amikor a kollégáit behívták munkaszolgálatra, az anyukámmal mi vittünk a hátramaradóknak ételt. Abban nőttem fel, hogy az embernek segítenie kell.

- A családjuk mikor volt a legszegényebb?

- Úgy kezdődött, hogy zsidók vagyunk. Vagyis én ma is zsidó vagyok, illetőleg nem vagyok semmi, csak annak születtem, és az maradtam. Múltkor, azt hiszem, épp Iványi Gábornak mondtam, hogy hiszek Istenben, de a vallásokban nem. Engem elvittek a nyilasok. Nyolc hétig táborban voltam. Megszöktem. Védett házban éltünk. Falhoz állítottak. Agyon akartak lőni tizenhét éves koromban. Októberben jelent meg a felhívás, hogy minden tizenhét és ötven év közötti nőnek, mármint a nem árjáknak, jelentkezniük kell Zuglóban, a sportpályán. Azt hittük, gyárba visznek minket. Több mint tíz órán át gyalogoltunk, Vecsésen is túl, amikor megérkeztünk. Tizenhét éves korában az ember még azt hiszi, mindenki jó, tizenhét évesen az ember el se tudja képzeni, hogy megtörténhet olyasmi... Hajtottak minket az úton, a barátnőm nővére állapotos volt, átvettem a csomagját. Már menni is alig bírtam, lemaradtam, amikor az egyik nyilas gyerek káromkodni kezdett. Német birodalmi iskolába jártam, remekül tudtam káromkodni németül, de Lipótvárosban, ahol éltünk, magyarul egyetlen káromló szót sem ismertem. Annyit azért megértettem, hogy a falhoz kell állnom, mivelhogy mindjárt agyonlőnek. Visszafordultam, s azt mondtam: "Lőj, te marha, de ne ordíts!" Erre megrémült, mert hogy ez még egy játék nyilas volt, annyi idős mint én, akinek rettentően tetszett, hogy puskája van, dirigálhat. A mondattól a játék nyilas annyira meglepődött, hogy nem lőtt le, egy darabon még a csomagomat is hozta. A táborból minden nap egy másik faluba mentünk, tankcsapdát ástunk öt-hat héten át. Sokat éheztünk és fáztunk. Aztán amikor jött az orosz front, a tábort kiürítették, minket pedig elindítottak Budapest felé. Hogy is mondjam magának... aki az úton összeesett, azt agyonlőtték. Mert akkor már nem játék nyilasok voltak körülöttünk. S a hullákat nekünk kellett bedobnunk az árokba. Azért mesélem ilyen részletesen, hogy tudja, múltam van ebben a szenvedés-micsodában. Hallottuk azt is, amikor a Margit híd felrobbant. Akkor döntöttem el, ha még egyszer átkerülünk Pestre, megszököm. Mert hallottunk a haláltáborokról. És végre Pestre értünk. Valamikor gyerekkoromban hajnalban jártam úszni, fél hatra mentem az uszodába, s a Visegrádi utcában mindig a villamos utolsó kocsijára ugrottam fel. Remekül tudtam a villamosra felugrani. A menetünk egyik oldalán egy csendőr kísért minket, a másikon egy rendőr meg egy nyilas. Már csak vánszorogni bírtunk. Az út ekkor összeszűkült, járdaszigethez értünk, és hallottam, hogy csenget a villamos. Régi típusú, leengedhető ajtókkal, s az volt a szokás, hogy mielőtt a vezető indított, egyet csöngetett. Tudtam, csakis az utolsó kocsiba szabad felugrani, különben az ember könnyen a jármű alá eshet, és elrugaszkodtam. Így szöktem meg. Ment a villamos, előttem egy férfi állt, dermedten nézett, mondtam neki, ha szól, akkor lelőnek, ő meg azt felelte:"Vedd le a csillagot, te szerencsétlen!" És leszállt. Csakhogy a sárga csillagot nem lehetett olyan könnyen levenni, mert erősen kellett fölvarrni... Hideg volt, s azért, hogy a csillag ne legyen rajtam, a kabátomat levettem. Leszálltam, mentem az utcán, emberek jöttek velem szemben, és úgy néztek rám, mintha üvegből lennék. Nem akartak látni. Nem akartak feljelenteni. Fogalmam sem volt, hol, merre járok, amikor egy nő halkan azt mondta, menj a Benczúr utcába, ott adnak papírt. A Benczúr utcában valamiféle illegális hely lehetett, beálltam a sorba... Közben a barátnőm is megszökött, keresett otthon, és az anyukám eljött a Benczúr utcába. Képzelje el, állok a sorban, és a kapuban egyszerre csak meglátom az anyámat. Az anyukám ezt úgy mesélte, hogy állt a kapuban, nézett rám, és azt gondolta, te jó isten, hogy néz ki ez a szerencsétlen gyerek. Aztán találkozott a szemünk, és csak ekkor ismert meg. Anyámék a Szent István park 17 vagy 19-es számú házban éltek, svájci papírokkal, egy nyolcvan négyzetméteres lakásban voltunk negyvenketten. El tudja ezt képzelni?

- Nem.

- Mire vége lett az ostromnak, tizenketten maradtunk élve. A többieket belődözték a Dunába.

- Hogyan lehet megérteni, feldolgozni az emberi gonoszságot?

- Megérteni nem lehet. Hogy mondjam magának, csak egyet lehet tenni, azt, hogy az ember elhatározza, ezt soha többé... még egyszer senkinek sem szabad megélnie. Sajnos tévedtem, hogy azt hittem, ilyen még egyszer nem fordulhat elő. Azért mesélem ilyen részletesen, hogy értse, miért érzek ekkora empátiát a hajléktalanok iránt. Hiszen én is lehetnék az. De szerencsém volt. Vagy csak jó helyet választottam magamnak, amikor odaföntről lenéztem. Állítólag az ember kiválasztja, hova akar születni. És nekem csodálatos otthonom volt, nagy szeretetben élhettem, és talán ezért álltam később olyan értetlenül a világ előtt. Nemsokára nyolcvanöt éves leszek, és találja ki, hány kormányt, s miniszterelnököt éltem meg.

- Tényleg számolja? Hányadik kormánynál tart?

- A harmincötödiknél.

- És mire jutott?

- Hogy végül mindig valami szörnyűség történik. Hol ezeket üldözik, vagy ezek üldözik azokat. Aztán megint azok üldözik ezeket, és ezek üldözik azokat. A múltkor azt is végiggondoltam, mi minden voltam már ebben az országban. Ugye, először, a nyilasok alatt voltam kiirtandó személy. Aztán jöttek a szovjetek, és lett belőlem osztályidegen. Aztán azon is túljutottunk, úsztam világcsúcsot, nyertem olimpiát, s lettem a dolgozó nép kiváló képviselője. Ezen is túljutottunk, s lett belőlem a reakciós felesége. Ilyenkor egyet tehetsz, megpróbálsz ember maradni... Tudja, engem már vittek volna a lakásból a Dunához, az egyik nyilas le akart lőni, amikor a papám azt mondta, ne tegye, én vagyok Magyarország úszóbajnoka. Rám nézett a nyilas, kérdezte, hogy hívnak, megmondtam, s ahogy rám nézett, az egyik szeme kék volt, a másik barna. Soha életemben nem láttam még ilyet. Káromkodott, ott hagyott. De a többieket mind belelőtték a Dunába. És képzelje, mi történt 1950-ben.

- Találkozott a különböző szeművel?

- Magyar bajnokságot nyertem, álltam a dobogón, eredményhirdetés, az úszószövetség tiszteletdíját átadja X.Y, s kapok egy Déryné szobrot. Most is őrzöm, ott van a vitrinben. Tudja, a sport az minden politikai rendszernek a reklámja, s bemondják, hogy az Államvédelmi Hatóság tiszteletdíját átadja X.Y. őrnagy, s jön felém az a kétféle szemű nyilas. Nézek rá dermedten, ő is néz engem, majd kezet fogunk. Egy pillanatra úgy gondoltam, széttöröm a fején a Déryné szobrot. Ad valamit a kezembe, én rohanok apuhoz, hogy láttad?, menjünk, jelentsük föl, mire az apukám azt mondja: "Évikém, egyszer már életben maradtál, most akarsz meghalni?"

- Pár évvel ezelőtt, karácsonykor hallottam, amint Friderikusz Sándorral a Klubrádióban beszélgettek, s ön elmesélt egy történetet egy Kolosy téri hajléktalanról.

- Attiláról, aki itt ült a téren.

- Attila még megvan?

- Andrea, a lányom szerint igen, s folyton kérdezi, hogy van az Éva néni. Attilának mindig adtam valamennyi pénzt, és a piacon mindig mondták, minek, úgyis elissza majd. Itt lakott fenn, az erdőben. Akkor is ugyanilyen hideg volt, mentem a piacra, nézem a lábát, mondom neki, mi van a maga lábán? Gumicsizma? Megőrült? Le fog fagyni a lába. Ő meg azt válaszolja, hogy nincs másik cipője. Andreával, a lányommal akkor eszeltük ki, hogy veszünk neki egyet. Aztán eszembe jutott, mi van, ha kicsi lesz, vagy nagy, esetleg nyomja a lábát. És azt mondtam Attilának, maga egy korrekt, felnőtt ember, akinek nem volt az életében szerencséje. Most odaadom magának a meleg csizmára szánt pénzt. Ha nem ezt veszi rajta, akkor fagyjon le a lába. Ha elissza, akkor megfagy maga is. Másnap állok a Duna felőli járdán, Attila meg a másik oldalról ordít: "Éva néni, itt a cipőm!", és mutatja... Valamikor Lang Györgyi, a Pa-Dö-Dő-ből nálam úszott. Szerdánként, Falusi Mariannal ők vezetik a Klubrádió délelőtti műsorát, s amikor nem én kaptam meg a Prima Primissima díjat, bemondták, hogy náluk akkor is én vagyok a nyerő. Azt is mondták, a stúdióban ott van Iványi Gábor lelkész úr, ha gondolom, telefonáljak be. Így, akkor kerültem kapcsolatba Iványi Gáborral. Mondtam, mennyire sajnálom, hogy a fizikai állapotom miatt már nem tudok segíteni, de szívesen vállalok bármi mást, vagy a nevemmel mindig állok a rendelkezésére. Szerintem Iványi lelkész úr is egy megszállott. A Fűtött Utcájával meg a szegényóvodájával... Amikor még dolgoztam, megszerveztem az állami gondozott gyermekek sportegyesületét, a Startot, s Molnár Dániel sportriporterrel végigjártuk az ország összes állami gondozott intézetét. Versenyeket rendeztünk, s majd megszakadt a szívem, amikor a versenyek végén valaki mindig azt mondta: "Vigyél magaddal!" Az emberben az ilyesmi mély nyomokat hagy, az is, amikor gyerekek és öregek éheznek és fáznak. Amikor vége volt a háborúnak, és megalakult az olimpiai csapat, már bőven benne voltunk a Rákosi rendszerben. A Helsinki olimpiát 1952-ben rendezték. Abban az olimpiai csapatban volt régi kommunista, régi katonatiszt, munkás, zsidó, cigány... De köztünk csak arról esett szó, hogy mi, magyarok hogyan tudjuk legyőzni a világot. Ezért sem értem, hogy jutottunk ma idáig. Ha haldokolni fogok, és magamnál leszek, akkor azt a pillanatot szeretném magam előtt látni, amikor Helsinkiből megérkeztünk a 16 aranyéremmel. Százezrek vártak ránk a körúton. Soha, se előtte, se utána azt a fajta összetartozást nem éreztem. És semmi máson nem múlt ez, csak azon, hogy senki nem kérdezte, te most cigány vagy, a te szüleid Auschwitzban voltak, vagy a Gulágon. Az Oltalom Sportnappal kapcsolatban is azt kívántam, hogy arra a pár órára, amíg a hajléktalanok versenyeznek, pingpongoznak, sakkoznak vagy a ringben bokszolnak, efféle örömben legyen részük.

Scipiades Erzsébet /Népszava

(Kép: 168ora.hu)