Hogyan változtatta meg a járvány a mindennapjainkat? - Iványi Gábor rövid összefoglalója
A vírus idején az Oltalomban és egyházi intézményeinkben
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,
nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy.”
(Zsoltárok 23,4)
Immár hetek óta éljük kényszerű karantén életünket, de mégsem válik ez megszokottá.
Egyházi életünket (Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség - MET) mi is online, Skype, telefon és hasonlók segítségével éljük, kivéve az elhalaszthatatlan temetések alkalmát. De az esküvők bizony kénytelenek megvárni a boldogabbnak remélt nyarat és őszt.
Oktatási intézményeinkben az óvodától az egyetemi képzésig kénytelenek voltunk szünetet elrendelni. A közoktatásban több mint háromezer diákunk várja több-kevesebb lelkesedéssel, hogy újra indulhasson, és zökkenőmentesen befejeződhessék az év. Középiskolásaink nem tudják, hogyan dönt a kormány az érettségiről. A kisiskolásaink nagyobbrészt az ország legszegényebb településein aggodalommal élik meg, hogy – miután ez az idő a kormány döntése szerint nem szünidőnek tekintendő – hogyan jutnak hozzá az eddig megszokott napi háromszori étkezéshez. Az is nehézségeket okoz, hogy az elektronikus távoktatásra való áttérés feltételezné, hogy minden településen és azon belül minden háztartásban van internet, számítógép vagy legalább egy tablet. Gyűjtést hirdettünk ezért, és hálás köszönet azokért a darabokért, amelyeket felajánlásból kaphattunk, de nagy számban lenne még továbbiakra is szükség.
Felsőoktatási intézményünkben, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán ugyancsak kényszerű szünetet tartunk. Bár ez még nem minden szempontból kidolgozott távoktatás, de professzoraink és hallgatóink meglepően rugalmasan és gyorsan álltak át erre az ismeretátadási kapcsolati formára. Még a bőséges konferencia kínálatunkat sem kellett felfüggesztenünk.
Miután a Wesley Főiskola tantermei kihasználatlanul kongnak az ürességtől, és a kollégium lakói is megcsappantak, utóbbiba beengedtük azokat a nővéreket és szociális munkásokat vagy önkénteseket is, akik készek voltak felvenni a munkát, de semmiképpen nem akartak fertőzést hazavinni szeretteikhez. A tantermeket pedig átalakítottuk alkalmassá téve hajléktalanok befogadására.
A Főiskola konyhája, mely egyben népkonyhánk is, mintegy négyszáz adag melegételt főz (a vidéki iskoláink több más közeli helyszínről kapják az ételt), de e nehéz idő alatt kénytelen volt szembesülni azzal, hogy nélkülözhetetlen munkatársai nem vállalták tovább a munkát. A hajléktalanoknak sok kedves önkéntes és a nazarénus testvérek is nagy számban varrtak védőmaszkot. Kaptunk a kerülettől és a Fővárostól is, de szűkös forrásainkból is nagy mennyiségben vásároltunk maszkot, védőkesztyűt, védőruházatot és tisztítószereket.
Anya-gyerek otthonunkban új nehézség, hogy innen a családok vagy inkább családtöredékek most nem mehetnek haza saját otthonukba. Sőt, az anyák kiesnek a keservesen megtalált munkahelyről, az eltartás gondja minden részletével a mi terhünk. Mivel a közoktatásban kifejezetten csak a mélyszegénységben élők ellátását tartjuk elfogadhatónak, itt a családok részéről oktatási intézményeink semmiféle segítséget nem kapnak, sőt a helyzet fordított, mi támogatjuk őket annyira, amennyire lehet. Ez legalább ezer családot jelent. Ennyi összes intézményeink munkavállalóinak is a hozzávetőleges száma.
Kérdezhetné valaki, miből lehet mindezt fenntartani. Köszönjük mindazok felajánlását, akik anyagilag támogattak bennünket. A kisebb-nagyobb szolidaritási összegek az elmúlt napokban két és fél millió forintot tesznek ki. Köszönet minden eddigi és jövőbeni támogatónknak!
